Bárcsak esett volna a hó!

Nagyon régen készültünk egy igazi téli utazásra, a szabadságot már nyáron kivettük arra a pár decemberi napra, amit szántunk rá. Hosszas készülődés után négyen indultunk útnak a párommal, a barátnőmmel és az ő férjével.

Kicsit aggódtunk a havazás miatt, mert ahogy közeledett az utazás időpontja, úgy lett a meteorológiai alkalmazásunk szerint egyre kisebb esély a hóesésre, így arra is, hogy hosszú évek után szabad szemmel is jól látható hótakaró kápráztasson el bennünket. Ezzel szemben egyre hidegebbről, mínuszokról szóltak az előrejelzések, és ez bizony nem sok jót sejtetett. Gondolkodtunk rajta, hogy szervezés ide, oly régóta dédelgetett vágyak oda, ha úgy alakul, inkább maradunk a szállásunkon, és filmnézéssel, társasozással ütjük el az időnket, de végül mindannyian pénzkidobásnak éreztük volna egy apartmanban tölteni a 4 napot. Úgy döntöttünk, ha a hó nem esik, akkor sincs semmi veszve, mert bár eredetileg nem terveztünk ilyen sportolást, csak nagy sétákat Mátraverebélyen és a környező településeken, télen még úgysem „kéktúráztunk" a Mátrában, legalább kipróbáljuk ezt is. Jó ötletnek tűnt...

A Mátrába vezető út csodálatos volt, egyre lelkesebbek lettünk, úgy döntöttünk, nincs az az időjárási helyzet, amely visszatartana, hogy megpróbáljuk télen behúzni a Kéktúra 20. szakaszát. 1295 méter szintkülönbséggel felfelé, 785 méterrel lefelé, hidegben – nem is tűnik olyan kevésnek az a nyáron sem laza 25 és fél kilométer. Nem is akartuk egyben letudni, 3 napra osztottuk fel.

Másnap elindultunk Mátraverebélyről, hogy ha nem is az ajánlott szintidő alatt, de szépen lassan megtegyük az első, kicsit több, mint 7 és fél kilométert. Nem szoktunk télen túrázni, már a második órában éreztük, hogy ez bizony húzós lesz, nem készültünk fel eléggé. A hideg csípett, talán nem is voltam eléggé felöltözve, nem tudom, csak azt éreztem, hogy ez nemhogy 2 és fél óra alatt, de ha így folytatjuk, 5 óra alatt sem lesz meg, és én ott fogok megfagyni a vágyott mátrai kiruccanásunk kellős közepén. Próbálkoztam a nadrágom feljebb húzogatásával, a pulóverem betűrésével, az arcomra kötött sálammal. A férjem, aki sokkal gyakorlottabb túrázó, odaadta a hátizsákba rejtett plusz pulcsimat, amit én nem akartam elhozni, mert általában nem bírom, ha sok ruha van rajtam. Most azért bírtam volna, de azt hittem, hogy a sok gyaloglás úgyis felmelegít majd. De éppen ellenkezőleg történt.

Kínkeservesen végigmentünk a nem éppen könnyű terepen, a bőven tervezettnél is hosszabb idő alatt. Addigra már éreztem, hogy a vizeletvisszatartást nem tudom sokáig megoldani. Elhúzódott a túra, és a természet lágy öle ilyen időben még a férfiaknak is kihívást jelentene, hát még nekünk, nőknek! Visszabuszoztunk az autónkhoz, és irány a szállás! Forró fürdő, forró tea, finom vacsora, ágy és a fogadalom, hogy másnap másképp állok a Mátrához. Ugyanezt a fogadalmat szerintem a többiek is megtették.

Következő nap alig több, mint 4 kilométert kellett csak teljesítenünk. Már ez megnyugtató volt, és mintha a hőmérséklet is magasabb lett volna az előző napinál. Én felöltöztem, úgy, ahogy talán életemben soha, nem is fáztam, vidáman vágtam neki a szakasznak. A jókedvem azonban pont addig tartott, amíg meg nem éreztem a szúrós, kitartó fájdalmat, pontosabban görcsöt az alhasamban. Már ez is gyanús volt, de amikor a semmiből előtört a pisilési inger, tudtam: felfáztam. Bejelentkezett a tegnapi szenvedés hozadéka, a hólyaghurut. Nem kell részleteznem, mit éltem át abban a 2 órában, mialatt erőltetett menetben megtettük a tervezett távot.

Aki fázott már fel, tudja, hogy ilyenkor a pisilés sem leányálom, pláne, hogy szinte folyamatosan menni kell. A harmadik napon már el sem indultunk. Mondtam a többieknek, menjenek, ha akarnak, de nekik sem volt kedvük a mínuszokhoz, inkább autóval látogatták meg a környező városokat, míg én bebugyolált derékkal kínlódtam a szobában.

Az utolsó nap már délelőtt elindultunk haza, csalódottan, betegen, minden benzinkútnál megállva... Hazatérve azonnal elkezdtem kikúrálni magam, és megfogadtam, hogy mindig lesz nálam elég ruha, ha hideg helyre megyek, és figyelni fogok arra, hogy folyamatosan melegen tartsam magam. És soha, de soha nem ücsörgök hideg sziklákon, farönkökön, meg egyáltalán semmilyen hideg felületen, legyek bármilyen fáradt. Beszerzek egy derékmelegítőt, amin addig csak nevettem, olyan gyerekesnek vagy öregesnek tűnt, amikor más nőkön láttam. Ráadásul utólag rákeresve kiderült, hogy vannak egyszerű darabok, amelyek nem is látszanak a pulóver alatt. Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve azt hiszem, minden esélyem megvan arra, hogy a legközelebbi téli túra jól süljön el.